Polaritas's Weblog

love for the first sight

Polly — Sat, 25 Sep 2010 11:27:42 +0000

Johanna minden nap többször odamegy fiamhoz, megsimogatja és azt mondja neki: Szép vagy.

Három évesek. Mondom három: egy-kettő-három.

Emlékszem, hogy én is voltam szerelmes már az oviban.

Hát így megy ez.

ihletgyilkos anyukaság

Polly — Sat, 25 Sep 2010 11:24:52 +0000

Anyának lenni a legambivalensebb érzés a világon. Nem részletezem, de a ragaszkodó szeretet és a menekülni vágyó hajszoltság kettős kiegyenlített játszmája számomra.

És amellett, hogy megtanít a hétköznapi csodák felismerésére, a folyamatos koncentráció és a fizikai igények, mint enni, inni, tisztába tenni, aludni… kielégítése annyira leköti a szellemet(?), hogy az ihlet messze elkerül. Kár, mert nekem jobban tetszett, amiket régebben írtam. (www.polaritas.freeblog.hu) Ebből a szempontból kár. De anyukának lenni jó. Még ha ambivalens is. Még ha fárasztó is. Nem pont így képzeltem. Ilyennek pont nem képzeltem.

Ahogy férjem mondaná: “Semmi sem tart örökké.”

Giccs

Polly — Fri, 24 Sep 2010 13:47:41 +0000

Az élet legszebb pillanatai csak akkor tűnnek giccsesnek, ha valaki mozivászonra vetíti és tudjuk, nem velünk történik meg. Hát irígykedjen, aki most lát: a pufi hathónapos a hasamon alszik és a fülembe horkol… de a hét überelhetetlen jelenete, amikor a fűben hevertünk a csendes, meleg délutáni napsütésben, cicin szundikált, én néztem a szemközti lankás, őszbe hajló színű dombokat, mellettem egy inimini csiga mászta meg az egyik fűszálat, és a három hónapos fekete-fehér kiscica önfeledten kergette a szöcskéket… Így történt egy óra giccs, amire életem végéig emlékezni akarok.

öreg hiba

Polly — Sun, 19 Sep 2010 17:30:32 +0000

rég rossz, ha átmeneti rosszkedvünket azzal próbáljuk enyhíteni, hogy lessük, a környezetünkben kinek szarabb még nálunk is…

vesszen a pesszimizmus mindörökre!

“Babaciciakajom”

Polly — Mon, 12 Apr 2010 08:24:41 +0000

Hogy lehet megmagyarázni egy két és fél éves kisfiúnak, hogy neki már nem kellene ciciznie?!

“Megy a labda vándorútra, egyik kézből a másikba…”

Polly — Mon, 05 Apr 2010 09:35:37 +0000

Ez a falusi húsvéti locsolás kisgyerekkel pont ilyen pénz-körbe-adogatós játék.
Remélem, a fiam beszed annyit apjával, amennyit én szétosztottam a kis haveroknak. Na jó, ez gonosz volt, de a végeredménye ugyanaz…

Egyébként meg híve vagyok a hagyományőrzésnek, a tojásokat is hagymalevéllel színeztem, zsírral fényesítettem, mert az úgy az igazi. Azt sem tudom, hol lehet tojásfestéket kapni.

időutazás

Polly — Thu, 25 Mar 2010 09:57:35 +0000

Valszínűleg vissza kellene mennem az időben, hogy megértsem 2,5 éves fiamat, aki 6-kor kel és 9-kor már képes látványosan és hosszasan unatkozni.

Így felnőtt(?) fejjel ezt elképzelhetetlennek tartom, hiszen annyi játék van és annyi új dolog a világban, hogy még bőven messze kellene lennie az unatkozási stádiumtól. De ő az élő példa. Én emiatt is elhiszem, hogy a mai cibergyerek-korosztály túlterhelt és túlinformált. Vagy az a kamu, amikor szüleink előadját az egy darab favonattal/csuhébabával elvoltunk egész nap sztorikat. Szerintem ők is unatkoztak. Nagyfiam max fél órát hajlandó bármivel játszani, akár társaságomban is… Bár jól emlékszem, hogy én is unatkoztam, de ez az emlék már korai kamaszkoromra datálható, amikor a “barbizás” meg legózás már nem volt izgi és épp az MTV slágerllistájának is vége lett. tény, hogy már mi is sokat tévéztünk és a nyáriszünetben minden nap megnétzük videókazettáról ugyanazokat a filmeket, név szerint (robin Hood a tolvajok fejedelme, És megint dühbe jövünk, Macskafogó, Bizánci tűz). Erre a négyre emlékszem intenzíven – ciki, nem ciki, ez van.

hogy is van ez?

Polly — Tue, 23 Mar 2010 13:56:45 +0000

pár napja foglalkoztat a gondolat ezzel az aura üggyel… állítólag a gyerek és anyja aurája a gyerek 5 éves koráig közös. namármost, nekem két 5 év alatti gyerekem van, ergo két aurám van vagy mindhármunk aurája egy közös?

valaki mondja meg a választ!

Nagyfiamnak nagy a szíve

Polly — Tue, 23 Mar 2010 13:43:01 +0000

Ma reggel 9-kor anyukám hívott fel, én meg elbőgtem magam, hogy nagyon fáradt vagyok; drágám meg nézett rám nagy szemekkel, megfogta a kezemet és bekísért az ágyba, befeküdtünk és kérte, hogy takarjam be magunkat. Gondolta, pihenjek kicsit, ha már olyan fáradt vagyok, hogy bőgök…. igaz, hogy 2,5 éve alatt nem sokat látott engem sírni, inkább csak az utóbbi hetekben a szülés előtt és azóta, mióta itthon vagyunk.

Pusztulat

Polly — Tue, 23 Mar 2010 13:35:03 +0000

Alig két hetes a kisebbik fiam, itthon vagyunk hárman bezárva a 4 fal közé, mert még olyan kicsi. A nagy megbolodnul az unatkozástól, na meg zaklatja a ciciző kistesó látványa, főleg, hogy elhatároztam véglegesen, ő nem kaphat, mert már nem akarom. (Legalább be mertem vallani magamnak végre.) Engem is un, de nehezen válik meg tőlem, ha el”küldöm” sétálni nagyival, utána kezelhetetlenebb, mint ha csak simán unatkozna. Engem a bezártság és az éjszakai 2 órás alvásciklusok testileg és lelkileg is meggyötörtek, mardos a bűntudat, hogy szeretgessem a kicsit, hogy a nagynak ne fájjon és hogy szoktassam le a nagyot a cici-újrakezdésről. Izgulok, hogy ha a nagyot altatom, épp ne ébredjen fel a kicsi. Stresszelek! Pedig sem ez, sem a fáradtság nem segíti a tejtermelést, úgyhogy a változatsság kedvéért ezen is stresszelek. Ma elértem a hidegrázós fáradtság állapotát, pedig semmit sem csinálok itthon, főznek, takarítanak, vasalnak ránk. El nem tudom képzelni, hogy ezt hogy lehet hosszú távon majd csinálni. Minden nap a túlélélsre hajtok, pedig még a java csak ezután jön. És nem is panaszkodhatnék, mert a nagy fegyelmezett, semmi agresszivitás nincs benne, a kicsi meg sokat alszik. Hiába kérdezgetem a többgyerekes barátnőimet, persze, hogy nem lehet elmondani, csak éreztetni, hogy nehéz lesz. Lehet, hogy nagyon a szívemre veszema dolgokat? Anyukám ma azt mondta a telefonba, hogy próbááljam kicsit könnyedebben felfogni, csak pár hét az egész. És most úgy érzem, hogy jót mondott, pedig szegény -jóindulatában- sokszor mellétrafál a tanácsaival.
A férjemet várom haza minden órában, hogy legyen kihez szólni, dúlnak a hormonviharok, bőgök minden hülye reklámon…meg nemcsak a reklámokon, nem merek senkit felhívni, mert félek, hogy elbőgöm magam. Pedig ő most ment vissza dolgozni igazán, hogy legyen zsé a túléléshez, elmegy 6-kor, hazaér félnyolcra (igen, 13,5 órával később)…

Hú de sajnálom magam, az anyja mindenit. Szinte már szemtelenség a gyerekre hiába vágyókkal szemben, hogy egy idilli körülményben tudok szenvedni. Lehet, hogy csak a kimerültség teszi. Végülis egyik barátném még halucinált is a fáradtságtól. De mozdulni szeretnék már, gyerekeket, barátokat hívni, kimenni a szabadba, stb. Még talán két hét a karantén, 1 hónap alatt csak megerősödik annyira picike, hogy mozdulhatunk valamerre. És nyárra meg beindul az élet. Csütörtökön, amikor jött a takarító néni, már nyugodtabb voltam attól, hogy mozgás van a házban.

Csókol anyád, Boris.