Anyának lenni a legambivalensebb érzés a világon. Nem részletezem, de a ragaszkodó szeretet és a menekülni vágyó hajszoltság kettős kiegyenlített játszmája számomra.
És amellett, hogy megtanít a hétköznapi csodák felismerésére, a folyamatos koncentráció és a fizikai igények, mint enni, inni, tisztába tenni, aludni… kielégítése annyira leköti a szellemet(?), hogy az ihlet messze elkerül. Kár, mert nekem jobban tetszett, amiket régebben írtam. (www.polaritas.freeblog.hu) Ebből a szempontból kár. De anyukának lenni jó. Még ha ambivalens is. Még ha fárasztó is. Nem pont így képzeltem. Ilyennek pont nem képzeltem.
Ahogy férjem mondaná: “Semmi sem tart örökké.”
