Harmadnapja égek 38 fokos lázban – véleményem szerint influenza miatt. Ez annyira levert, hogy Joshi Barat műsorának bámulását sem tartom időpocsékolásnak. Megdöbbenve néztem, hogy kéri a 16 éves – egyébként értelmes(nek látszó) leányzó – alkoholistá(nak tűnő) segédmunkás anyját, hogy szeresse őt és foglalkozzon vele, legalább hetente hívja fel. (ti. a 20 éves bátyja tartja el, mert az anyja nem akarja/tudja) Ez számomra hihetetlen, inkább elképzelhetetlen. Talán mert már harminc múltam, meg talán (főleg) mert jódolgomban nem tudom, mit is kellene igazán értékelni.
Egy bölcs ember tollából olvastam (vagy hogy is szokták mondani), hogy úgy lettünk kitalálva, hogy a szülői szeretetet nem lehet meghálálni, viszonozni, csak továbbadni. És kezdem ezt elhinni lassan múló bűntudattal. Mert bevallom, nincs néha terhesebb számomra, mint az aggódó anyai/anyósi* szeretet. (* Jelen esetben teljes mértékben második anyaként tekintve Őrá, semmilyen szinten nem rossz értelemben.) Most ugye beteg vagyok, és a törődése szinte még jobban lefáraszt, mint a gyermek meg a láz együtt.
A szülői szeretet sajátossága -” szólt a mindenttudó” -, hogy Nálad is jobban tudja, mi a jó neked és ez szerintem az életben az egyik legnehezebben kezelhető konfliktus, amikor nem akarsz tiszteletből és szeretetből visszaszólni az Anyának, de úgy érzed, már másképpen nem lehetne megállítani a túlcsorduló segíteni akarást. És ha baj van, mégis oda futsz haza, de ha minden rendben van, akkor meg – mondjuk ki – terhes és fárasztó tud lenni. És itt következhetne az én megfogadom, hogy ilyen meg olyan nem leszek, én ezt meg azt úgysem fogom megtenni majd a gyerekemmel. De hát ki tudja? Már most is más vagyok, mint két éve, két hete, két napja vagy két órája.
És máig megkönnyezem: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/keseisir.htm
pedig a hétköznapokban nagyon fárasztóak tudnak néha lenni az anyukák. Én is egy fárasztó anyuka vagyok. Gondolom.
