Rájöttem, hogy az emberélet egy óralaphoz hasonlóan beosztható, ahol a 0. óra és a vég megegyező helyen van – mármint fejlettségi szinten. Persze lehet belemagyarázni, hogy az ember az érettségével párhuzamosan veti le magáról a szerepeket és a szabályokat, de nézhetjük szkeptikusabban is, miszerint és szerintem egy átlagos 80 éves életet véve alapul, az egyén fejlődök kb. a feléig:40 év és utána visszaindul az úton csak épp a teste meg öregszik közben. Azaz pl. a jelenleg 55-60 éves szüleink megfelelnek etikai, viselkedési, morális vagy mittomén milyen szempontból a 20 éves szintnek. Aztán ahogy haladunk tovább, úgy csökken ez le a tizenéves majd a kisgyerek szintre, végül a csecsemőére kb. 80 éves korra, amikor már nincs megjátszás, csak játék, hiszti, meg önzés és magatehetetlenségig is fajuló gondoskodási igény (etetni kell meg tisztába rakni). Itt vannak pl. a szülők, szerintem – figyelve őket – ilyenek lehettek kamasznak, mind egytől-egyig egy inkább csiszolatlan mint gyémánt, akiket a társadalmi és szülői elvárások alakítottak olyanná, amilyenek lettek.
Én még reménykedem, hogy van 10 évem fejlődni, mielőtt elkezdeném a visszafejlődést. Ha belegondolok, hogy 20 évesen miket láttam teljesen kivitelezhetőnek és “normálisnak”, elfogadhatónak – pedig sosem voltam az a felelőtlen, klasszikusan meggondolatlan típus, akkor már most kétségbe esem. Nem kizárt, hogy 55-60 évesen nekivágok Nepálnak hátizsákkal, hisz’ mi bajom lehet? Meg különben is, egyszer élünk – és egyéb közhelyek. Szegény gyerekeim meg majd szégyellhetik magukat miattam, de ha nem is, mert sikerül elérnem bennük, hogy nem kell a szüleikért a felelősséget vállalniuk, bármennyire is úgy tűnik, akkor is minimum értetlenül fognak állni, ahogy most mi is tesszük, amikor megpróbáljuk megérteni a felmenőink viselkedését.
