Az alábbiaktól eltekintve:
-
két órásra nyújtottam a sétát
-
a héten harmadszorra találkoztam gyermekem másik ági nagyszüleivel – jóból is megárt a sok, hiába rendesek (for infó: ma a hét negyedik napja van)
-
babám hangosan gurgulázva kacagta ki apját, amint az megpróbált múltat idézően bukfencezni és kézen állni a hálószobánk padlóján. a gyermeki őszinteség újabb példája…
-
este Kossuth rádiót hallgattam, és roppant érdekes téma volt: naplóírás. ha nem ezt hallgatom, tán most nem születik eme bejegyzés. érdekes volt, hogy egészen kis gyerekeknek is ajánlják (3-5 éves) a naplóírást rajzos formában (kiegészítve szülői segítséggel, mármint hogy a szülő utólag pár emlékeztető szóval egészítse ki a gyermek rajzát, annak elmesélése alapján, hogy később (10-20 év) könnyebben lehessen felidézni.
És ebben a beszélgetésben volt, hogy a kislány “szomorúságvárat” épített, amit szétrombolt és az volt a lényege ennek, hogy amikor az oviban nem volt ott az “anyucikája”, nagyon hiányzott neki és ezért épített szomorúságvárat, amit saját kézzel szétrombolt és ezzel a szomorúságát is sikerült eltűntetnie. ezért érdemes anyának lenni. (egyébként bámulatos önterápia egy 4 éves kislánytól. asszem erre mondják, hogy az ember ösztönösen tudja, mi a jó neki.)
ja és séta közben (suliidőben!) elhaladtam három kamasz (14-16 éves – talán) mellett, akik cigiztek és arról beszéltek, hogy a zaciba mijüket vitték már el. mire megszólalt a lány: “már én is gondoltam rá, hogy elviszem valamimet a zaciba. mondjuk az anyámat.” (röhögés) na ezért nem érdemes anyának lenni. mindegy, ezt a választást most már bebuktam – szerencsére!
